Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                      A magyar néptánc

Nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a magyar néptánc. Népi táncaink eredete az ősi korba nyúlik vissza, amikor a tánc szertartások része volt. A ma is élő táncok sajátos mozgásformái, az átmenet nélküli, szakított mozgásváltozatok, a hangulatban, az erőben bővelkedő férfitáncok, valamint az a sajátság, hogy a magyar tánc főleg férfitánc, arra engednek következtetni, hogy az első magyar táncok harci táncok voltak. Erre utal a játékos táncok alakzata is, amelyeket, túlnyomórészt körben járnak. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a táncoknak tűz lehetett a középpontjuk. A harcos múlt emlékét ma is őrzik a ma élő botos táncok sokasága. Az a megszállottság, amely a magyart jellemzi tánc közben, a múltban sok téves ítéletre adott okot. A XII. században az ördög mesterségének tartották a magyar táncot, ezért üldözték is. Ennek az lett a következménye, hogy a későbbi fölszabadulás a csendes, higgadt idegen táncoknak nyitott utat. Nincs olyan forrásunk, amely bizonyítékokra tudna hivatkozni a magyar tánc régmúlt formáit illetően. A tánc sokszínű, rengeteg változatban él, s ezeket rendszerbe foglalni szinte lehetetlen. A tánc tudománya apáról fiúra szállt, s a tánc fennmaradása az utód képességétől függött. Ha a magyar tánckészség nem öröklődött volna, táncvilágunk talán nyomtalanul eltűnt volna. Egy biztos támasza van a magyar tánckutatóknak: a magyar lélek. Egyforma formákat több nép is teremthet, de ami sajátos, az a kivétel. A mi népünkre jellemző sajátságokat feltüntető kisebb-nagyobb változatok adják a magyar vonást. A magyarság meg tudott őrizni valamit abból a táncművészetből, amelyet Ázsiából hozott és merőben különbözik Európa minden más táncművészetétől; sajátosan magyar. Az alkalomhoz kötött táncok a magyar néptánckincs egyik funkcionális csoportját képezik. Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep céljának kifejezői. 

A magyar néptánc "felfedezése"

Szerte Európában - talán Magyarországot kivéve - tapasztalható a hagyományos kultúra megőrzésére, védelmére irányuló törekvés. Ennek hazánkban ugyan nem jött még el az ideje - pártjaink és kormányaink elfeledkezve a népet megtartó leglényegesebb eleméről, kultúrájáról – az egyik legfontosabb összetartó erőt nem hangsúlyozzák eléggé. De az egyre több hagyományőrző csoport alakulásából láthatjuk, hogy minden tiltás, ellenkezés és támogatatlanság ellenére a magyarság kezdi megérteni, hogy a néptánc-művészetünk nem múló divat, hanem nemzeti életünk szerves része és megmaradásunk egyik záloga.

 

 

A magyar tánc sajátosságai

A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közül. Tánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinek uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. A párok olyan összhangban vannak, ami szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság, magabiztosság, kitűnni akarás; a lány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet. A magyar tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar tánc rendszertelen, csakhogy belül való törvényszerűsége az egyén egész életét, érzéseit közli abban a rendben, ahogy az a táncosnál jelentkezik. Jellemző vonása a magyar táncnak a következetesség. Az ünnepi szokásban előforduló táncok mindig okszerű rendben következnek egymás után. Egyes tájak magyar tánca magán viseli a környező népek hatását. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. "Ez a tánc és ez a zene úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, vesztességébe hamarosan belepusztul"